.::2.évad 6.fejezet: 21.fejezet::.

Sziasztok!:DD

Először is: Wííííííí köszönöm a 3 kommentet ez olyan wááááá:DDD

Szóval, meghoztam a 21.fejezetet. Nem érzem a legjobbnak, szerintem egy kicsit

lapos lett://

Szerintem vasárnapra össze tudnám hozni a kövi fejezetet.:) Igyekszek.

Lebetegedtem (ismét pff...), szóval lesz időm írni. Kérlek iratkozzatok fel, és komizzatok:DD

Jó olvasást (ha komit nem írsz, legalább oldalt a chatbe írj pár sort).

Ui: a visszaemlékezést dőlt betűkkel jelölöm.

Puszi!

Lor

                                                                                                                                                 21.fejezet

                                                                             

.::Vida Robinson::.






-Mikor érkezünk meg?-kérdeztem a sofőrt.
Megpróbáltam érdeklődő hangnemben, de inkább unottra sikeredett.
-15 perc kisasszony!-valasszolta illedelmesen Martin, az inasunk (és a sofőrünk egyben), ahogy mindíg.
Kiskoromban próbálkoztam az idegesítésével, de nem használt, mindíg ugyanolyan nyugodt volt.
Szóval 15 perc... Nem szándékoztam elhagyni a birtokot, de az elmúlt időben történtek után muszáj
volt így döntenem. Kikapcsolódásra van szükségem.. Nem hiszem el.. Az állítolagos barátnőm
mindenféle ostobaságot terjesztett rólam a közösségi oldalakon, és kitárgyalt azzal a lánnyal, akit nem
igazán kedvelek..  Anyám kiborult, nem díjjazta a "szükségemvanegykistávollétre" tervemnet, de végülis apám
rávette, hogy elengedjen. A nagybátyám, Georg felettébb örült a hírnek, hogy meglátogatom.
Állítólag van egy másik unokahúga, aki a szülei halála miatt nála él. Szomorú.. Remélem, hogy megtalálom
vele a közös hangot.
-Kisasszony, megérkeztünk!-nyitotta ki nekem a limuzint Martin.
-Köszönöm!-pattantam ki izgatottan.

Martin értelenül pillantott rám. Igen, nem vall rám ez a viselkedés.Mindig az a jókislány voltam, aki engedelmeskedik a

szüleinek,jól tanul... Talán ezért volt csak egy barátnőm a suliban. Apám ragaszkodott hozzá, hogy normális iskolába

végezzem a tanulmányaimat. Mindegy. Szeretném, ha engem is kedvelnének az emberek, és nem csak úgy gondolnának rám,
hogy "gazdag apuci lánya, aki a szülein él". Szeretnék megállni a saját lábamon, munkát és barátokat szerezni, normálisan
élni. Csak egy normális lány szeretnék lenni, nem stréber vagy ilyesmi..
A hatalmas ház felé indultam. A sofőr követett.
-Öhh... Martin, szerintem egyedül is el tudok jutni oda!-torpantam meg, és a ház felé mutattam.
-Vigyázzon magára!-mosolygott rám halványan. Viszonoztam a gesztusát.

Lassan kifújtam a levegőt, és becsöngettem. Nagyon régen láttam utoljára a nagybátyámat.

-Ha nem érzi jól magát itt, csak hívjon!-kiabált vissza Martin.
Mosolyogva bólintottam.
-Vide Robinson?- egy inas (gondolom) nyitott ajtót. Egy lap volt a kezében, gondolom onnan
olvasta a nevemet. Így is hibásan.
-Öö... Vida.-motyogtam. Kíínos.
-Ó, elnézést.-húzta el a száját,de arcán ott bújkált a moskoly. Na igen, a nevem ezt váltja ki az emberekből.
Vida... Pff.. Olasz név, őrült giccses..
Az inas beinvitált a házba. Intett hogy menjek a lift felé,aztán mondta, hogy az ötödik emelet.

Beszálltam a szűk helységbe. Természetesen egyedül utaztam az 5. emeletig, ami nem kicsit forgatta meg a hasamat.(klausztrofóbia)
Az "útnak" hamar vége szakadt, és egy hatalmas ajtó elött találtam magam. Mit tehettem, bekopogtam.
-Szabad!-kiáltotta egy vékony hang.
Kinyitottam az ajtót.
Egy viszonylag lányos szobába kerültem. Pószterek a falon, íróasztal, ruhásszekrény...  A szoba jobb oldalán az ágy,
amin egy lány ült. Amikor megpillantott, elmosolyodott.
-Szia!-köszöntött.
-Szia!-bólintottam.-Vida vagyok.
-Kleer!-pattant fel az ágyról, és a kezét nyújtotta. Helyes lány. Szőke haj, gyönyörű,nagy,kék szemek,
csinos öltözködés.- Georg unokahúga vagyok.
-Szép szobád van!- néztem körbe ismét. Megakadt a szemem egy pószteren.-Ezek kik?-fordultam Kleer felé.
Az arca elkomorodott. A tekintetét elkapta rólam,és a pószterhez sétált. Végigsimította rajta a kezét.
Egy ideig hallgatott.
-Hogy-hogy idejöttél?-próbálta meg terelni a témát egy idő után.
-Egy kis kikapcsolódásra volt szükségem... -vontam meg a vállam. Nem tervezem kitárgyalni vele az
egész életem. Fura lány. Egy pósztert (!) fogdosott.
-Hát okés...öm.. Elkisérjelek Georghoz?-vonta fel a szemöldökét.
Bólintottam. Kleer intett, hogy kövessem. Először is beszálltunk a liftbe (brrr..).
A földszinten megpillantottam Georg bácsit. 5 éves koromtól majdnem minden nyarat vele töltöttem.

3 éve nem láttam.
Hihetetlen, semmit se változott. Indultam is volna felé, de akkor vettem észre, hogy egy fiúval beszélt.
Kleerrel pillantottam.
-Minden rendben?-kérdeztem.
Az arca lángba borult.
-Igen,persze!-hajtotta le a fejét.
Továbbra sem tudtam, hogy mit tegyek.Kleer látszólag nem akart mozdulni, Georg nem vett észre..
-Az ki?-biccentettem a fiú felé.
Kleer zavarodottan pillantott rám.
-Öö.. a volt barátom... Dee szerintem én most megyek! Majd még ütközünk!-hadarta, és már el is
tűnt a liftben.
Remek-gondoltam magamban idegesen. Álltam, mint egy szerencsétlen, akit ottfelejtettek.Végülis nagy nehezen odatántorogtam.
-Szia Georg!-mosolyogtam.
-Vida!-ölelt meg Georg bácsi , félbehagyva a mondókáját, amit a fiúnak intézett..

-Hogy telt az utazás?-kérdezte.
-Hátt.. Őszintén, unalmas volt.-vontam meg a vállam.
-Értem. Egy pillanat, és megmutatom a szobádat, csak még van egy kis dolgom.-biccentett a fiúra.
Bólintottam, és leültem a fotelbe...

 

Sírva rogytam le a mosdóban..

Nem hiszem el! Egy hónapja ez egy.. Kerek egy hónapja hallgatom a szőke libás beszólásokat,

hogy milyen idióta vagyok, hogy én a szüleim nyakán élek, és nem érek semmit...

Elegem van! Miért nem lehet békén hagyni?.. Mit ártottam?  Nem elég, hogy engem ócsárolnak, a szüleimet is belekeverték, szóval az egész iskola rajtunk röhög.

Kerek egy hónapja a wc-ben "élem" a mindennapjaimat. Mint egy patkány. Brr..

Soha nem voltam az a beszédes fajta, nem is igazán tudtam reagálni ezekre a beszólásokra.

Fura, hogy az embernek 20 év körül is vannak gondjai a suliban a tanuláson kívül.

A barátaim ellenem fordultak.

Tegnap óta a közösségin én vagyok a "sztár". Remek.

Megszólalt a csengő...

Ez azt jelenti, hogy megint szembe kell nézzek Amberrel és a kutyáival.

Kinyitottam a mosdó ajtaját, és elindultam a termünk felé. A tanárral egyszerre érkeztünk meg.

Előreengedtem, ahogy illik.

-Jajj, drága szőke osztálytársunknak akkorák a nyelvcsapásai, hogy még az Amazonasz tenger is kiszárdna tőle!-nevetett fel harsányan.

-És én vagyok a szőke!-morogtam.

Levágtam magam az utolsó padba. Természetesen "cicababa" Amber hátrafordult, és engem páztázott. Próbáltam összehúzni magam.

-Óóó Vida... Hogy vagy? Könnyes a szemed? Óh sajnálom, hogy terrorizállak, és tönkreteszem az életed...-tette a szívére a kezét.

-Amber nem unod már??-sóhajtottam.

-Nem. Ellenkezőleg, élvezem!-vigyorodott el,és visszafordult a követőihez.

Az óra viszonylag csendben tellt.

Szünetre kaptam egy "rúgj meg" cetlit a hátamra (természetesen rózsaszín csilivili toll), úgyhogy jópár lila folttal lette gazdagabb.

Megint elindultam a törzshelyemmé vált mosdó felé. Nem voltam

túl gyors. Aislynn, Amber egyik nagyszájú kutyája  elállta az utamat.

-Helló!-pislogott rám vigyorogva a műszempillái közül.

Csak biccentettem, és ki akartam kerülni, de nem engedte.

-Ejjnye Vida.. Barátkozni akartam veled, és te így itthagynál?- szomorodott el látszólag.
-Aislynn...-sóhajtottam, és  beletörődve lekidőltem a falnak.-Mit óhajtasz?
-Én semmit,  csak élvezem a pillanatot.-fonta karba a kezeit.
Jó neki, mert ez az érzés kicsit sem kölcsönös.
-Remek!-vontam meg a vállam. Ebbe a lányba nem sok ész szorult az évek során....
Jó szórakozás. Ez az ostoba csaj nem tudott nekem mit mondani,és én se neki. Aztán megjelent Sophie, a "volt" legjobb barátnőm. Végignéztem rajta. Cöhh.. A régi, aranyos, kedves és laza lány helyett most egy .... kihívóan öltözködő kis...kis az! Igen, arra gondolok!
-Szióka!-intett. Undorító.
-Hellóka!-forgattam meg a szemeimet  unottan.-Ha most  megbocsájtotok....- kerültem ki őket. Lépteimet megszaporáztam,remélve, hogy Ambert nem találom a mosdóban.Sajnos beövetkezett az, amitől féltem.
Próbáltam észrevétlenül bejutni egy fülkébe, de sikertelenül.
-Vidaaa!-visított fel idegesítően.-Monnd csak, te bújkálsz elöttem?
Na, már csak ez kellett.
-A hagyjál békénből mit nem értesz?  A hagyjál-t, vagy esetleg a békén-t?-vontam fel a szemöldökömet.
-Óhh, Vida,  de vicces vagy...-vigyorgott egyfojtában.
Néha kedvem lenne letörölni azt a nagy vigyort a pofájáról...
-Dejó..- léptem volna be egy fülkébe.
-Szánalmas vagy.. Csak menekülni tudsz te kis..- kezde Amber.
Nekem betelt a pohár. Az elmúlt hónapok feszültsége jött ki rajtam abban a pillanatban.
-Hülye r*banc!-kiáltottam fel, és a kezem az arcán csattant. Lekevertem neki egy
irtónagy pofont. Amber a földre rogyott, és felvisított.
Ilyedten néztem körbe. Egyedül voltunk a mosdóban.
-Én sssh...shajnálom..-motyoogtam, és hátrálni kezdtem.
-Ez még megbánod te szemét féreg!!!!!!!-visongta.
Sírva  rohantam ki a mosdóból. Aki a folyosón volt, mind döbbenten
nézett rám. Nem maradhattam tovább itt... Amber ki fog nyírni,és akkor nekem lőttek...
Elindultam a porta felé.  Könnyeim patakokban folytak. Kicsaptam a vasajtót, és szaladtam. Féltem, hogy elkapnak. Amber bármire képes...